1 fejezet - Egy bemutatkozós este

Sziasztok! Nem kicsit sikerült hosszúra ez a kis fejezet, de remélem nem rettent el titeket! :) Jó olvasást kívánok, Kheyra.

***

 Boise városa olyan, mintha egy zöldövezetet a városba zsúfoltak volna, mintha egy egész erdő lenne a város helyén. Mindenhol virágok, fák és minden ami zöld s ez a nagyanyáméknál sem volt kivétel. A házuk előtt fenyők és más fák is sorakoztak s egy-két kaktusz az ajtó mellett. Veranda nem volt s az ajtót a fák eltakarták. Elég nagynak tűnt a garázs magához a házhoz képest. A kukák a garázsajtó előtt sorakoznak. 

 A csomagjaimmal a kezemben az ajtóig szeretnék eljutni bár ez nehézkesen megy. Az első lépések megtétele mindig is nehéz volt számomra s most ez fokozottan is igaz rám. Nagymamám megérinti vállam miközben én nagyokat sóhajtva lépkedek előre. Még mindig emlékszem, hol szokott lenni a szobám, amit kizárólag nekem tartogattak a nyarakra az egy szintes házban.

  -  Üdv, itthon Irina drágám! - nagyanyám előrement és kinyitotta az ajtót. - Tudom, hogy nehéz neked is. Nekem is az, de remélem azért majd csak megleszünk mi így hármasban! - arcán őszinte mosoly jelent meg ami megnyugtatott kissé. A mosolyában csupa együttérzés vegyült a fájdalommal. Elveszteni egy gyermeket is kimondhatatlanul rossz lehet.

  -  Otthon... - kóstolgatom ezt az új szót, ami csak még inkább emlékeztet előző lakásunkra.

 Eddig forgalmas helyen laktam. Rengetegen mozogtak körülöttem, szinte nyüzsgött az életem. Mindig volt valami elfoglaltságom s mindig meghívtak egy-egy bulira, szülinapi partira, de itt kétlem, hogy lenne bármilyen hasonló lehetőség. Valószínűleg még egy jó ideig nem fogok barátokat szerezni s a régi barátaim annyira messze vannak, hogy csak interneten keresztül tudnánk tartani a kapcsolatot, de jelen pillanatban semmi kedvem sincs az interneten lógni. Meg hát nem is igazán van kedvem ismerkedni. Inkább punnyadok a szobámban zenét hallgatva és azon rágódva, mi lett volna, ha...

 A párnába temetem arcom, mert a nagymamám próbál kirángatni az ágy kényelmes, védelmező karjaiból. Én nem akarok felkelni, de úgy tűnik muszáj lesz lemennem vacsorára. Egy kinyúlt póló és egy fekete, régi nadrág van rajtam. Szemlátomást nem tetszik ez a nagyimnak.
  -  Ezt jobb lenne, ha átvennéd. Vendégek jönnek hamarosan - közölte.
  -  Azt hittem, egy ideig nem rendezel ilyen partikat - elkerekedett szemekkel nézek farkasszemet vele. - Nekem most nincs kedvem ehhez... inkább eszek később itt a szobámban - próbálom megmenteni a helyzetet ugyanis semmi kedvem pofákat vágni mások előtt.
  -  Kötelező családi program, amiből te sem maradhatsz ki drágám! Legalább a nagyapád kedvéért - meg kell mondjam tud zsarolni a nagyim.
  -  Jó, rendben... öt perc és lent leszek - mondom és a párnát visszarakom a helyére, amit időközben az ölemben ölelgettem majd szép komótosan felállok.
 A szekrényhez sétálva azon gondolkodok, mit kéne felvennem. Vajon egy laza sport szerkót, hogy kiakasszak mindenkit vagy pedig egy konszolidált, nem túl kirívó öltözet mellett döntsek? Előkapok egy kék farmert fekete toppal és egy sötétbarna inggel. Öltözés közben hallom, hogy megjöttek a vendégek. Megigazítom a hajam és megnézem, minden rendben van-e majd egy kis szempillaspirált viszek fel. Nagy sóhajtások után úgy döntök, nekivágok s kibaktatok a hátsó udvarhoz ahol látom, hogy már majdnem minden elő van készítve.
  -  Segítsek valamiben? - kérdem.
  -  Nem kell, csak menj, engedd be a vendégeket! Nagyapád megint a focimeccset nézi, azért nem hallja a csengőt - már harmadszorra is megszólalt a csengő mire én összerezzenve sétálok a bejárati ajtóig, ami mint egy monstrum, úgy magasodik fölém.
  -  Üdv - mondom rögtön azután, hogy kinyitom az ajtót. - Jöjjenek - mondom. - Irina vagyok - gyorsan hozzáfűzöm még.
  -  Szia, te vagy Jenna unokája ugye? - kérdezte a nő, aki elsőként lépett közelebb hozzám. Bólintok. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - átölel s érzem kellemes parfümjének illatát. - Ő itt a fiam Lucas én pedig Lauren vagyok - szépen, illedelmesen üdvözlöm s kikísérem őket a hátsó kertbe ahol már minden az asztalon van.
 Lauren odamegy nagyanyámhoz s üdvözli őt míg én és Lucas egyedül maradunk. Nem tudom, mit kéne mondanom ilyen helyzetekben, de megpróbálkozok egy igen gyenge kérdéssel:
  -  Nem ülünk le? - eddig mind a ketten az ajtó mellett állva néztük a többieket s én már nem igazán szeretnék álldogálni.
  -  Persze - mondja Lucas s mind a ketten elhelyezkedünk a nekünk a legjobban tetsző helyen. Ő az asztalfő melletti helyet választja míg én a vele szemen lévő helyet. Nem tudom, miért lehet, de van egy olyan érzésem, hogy ma nem igen fogunk beszélni.

 Az asztalnál mindenki zsibong, beszélget különböző témákról s nem veszik észre a kifogyott vizes illetve üdítős korsókat, amit persze én önként és dalolva kicserélek. A konyhában egyikbe narancslevet öntök, másikba kólát a harmadikba pedig eresztek egy kis vizet. Először a narancsot meg a kólát viszem ki az asztalra majd a vizet is kivinném, csakhogy figyelmetlenségemben nekirontottam Lucas-nak, aki immár tiszta vizesen vizsgálja ruháját.
  -  Legközelebb igazán odafigyelhetnél arra, mit csinálsz - mondja.
  -  Legközelebb igazán megvárhatnád amíg a másik elhagyja a konyhát - vágok vissza bár tudom, nem volt valami nagyon kreatív. Csúfolódós képet vágok s otthagyom Lucas-t a konyhában.
 Kiviszem az újratöltött vizet s leteszem az asztalra majd elindulok feltörölni a vizet, amit sikerült kiöntenem. Szerencsétlenségemben másodszorra is nekimegyek a srácnak, mire ő csak egy nemtörődöm félmondattal áll elő.
  -  Nézz már kicsit előre is - mondja.
 Én direkt játszom a szépet és egy fanyarú mosolyt erőltetek az arcomra, ezzel jelezve, hogy nem igazán izgat a srác. Odamegyek a vízfolthoz s feltörlöm majd a felmosót visszaviszem a fürdőbe s kimegyek, leülök a helyemre.

 Az este szép csendesen zajlott - mondhatni. Lucas nem igazán érdekel bár néha mintha engem vizslatna. Az ügyetlen új lány, akinek be lehet szólni. Igazán szépeket gondolhat rólam mondhatom. Néha jó kislány módjára eleresztek egy-két csípős megjegyzést felé, amin ő bosszankodik, mindenki más meg már halálra röhögi magát köztük én is. Már alig várom, hogy mélyebben is megismerhessem - és ezt nem szarkazmusból mondom. 

Előszó

 Sziasztok! Nah, hogy is hívnak engem és mért vagyok itt? Kheyra a nevem és szeretném megírni életem többedik történetét, de most annyi különbséggel, hogy be is szeretném fejezni azt. Remélem majd tetszeni fog a kis történetem. Puszi, Kheyra. :)

***

Amit az előző költözésnél elvesztettél, a következőnél megtalálod. Arthur Bloch

 Mindig nehéz elveszteni egy családtagunkat pláne, ha a szülőkről van szó és ezt még nehezíti az a tény, hogy még betegek sem voltak. Erre még csak rátesz, hogy még a gyerek, akit maguk mögött hagytak, 17 éves. Igen, ez vagyok én. Egy tizenhét éves lány, aki szülei elvesztése után rákényszerült a költözésre. Hogy hova költözök? Apai nagyszüleimhez, Boise városába, ami valahol Idaho-ban található s annak is a nyugati részén. A főváros egyben az állam legnépesebb városa is több mint 200 000 lakosával együtt. Van akkora szerencsém a szerencsétlenségemben, hogy a telek itt nem annyira hidegek.
 A repülőgépről kibámulva lejátszódtak bennem az évek alatt átélt élmények. Azok a pillanatok, mikor a barátaimmal lógtam s az is mikor a szüleimmel elmentünk valahova kirándulni. Szerettem velük sátorozni és fájt, hogy már többször nem fogom átélni ezeket a vidám pillanatokat. Nem fogom átölelni őket soha többé s nem mondhatom nekik, hogy sajnálom.
 Egy könnycsepp átszelve arcomat emlékeztet fájdalmamra és arra, hogy valahogy el kell tudnom felejteni a múltat vagy legalábbis valahogy tudnom kell elviselni. De hogy viseljünk el valamit, ami az egész további életünket befolyásolja?
  -  Kér valami kisasszony? - kérdezte a stewardess apró mosollyal a száján.
  -  Csak egy kis vizet kérek, köszönöm! - miután kitöltötte a vizet elvettem és szép lassan megittam.
 A felhők felett minden olyan szép volt, minden olyan más. Egészen más jutna eszembe, ha a szüleim még mindig élnének. Délutáni órákban járunk s mindenki elfoglalja magát valamivel. Én személy szerint aludni szeretnék leginkább. Poharam letettem s szememre húztam azt a kis fekete valamit, amit még felszálláskor kaptunk. Szemem lecsuktam és próbáltam elaludni kisebb-nagyobb sikerrel.

 Leszálláshoz készülődve véletlen nekimentem egy-két másik utasnak, de mint ahogy azt kell is, szépen, tisztelettudóan bocsánatot kértem tőlük, de még így is voltak páran, akiknek nem tetszett szerencsétlenkedésem a csomagommal. Egy magas és idősebb férfi volt annyira kedves, hogy levette nekem a csomagjaimat.
  -  Köszönöm!
  -  Ugyan, nem volt nagy fáradtság! - kedvesen rám mosolygott amit én viszonoztam is.
 Két nagy csomaggal kezemben plusz egy táskával a hátamon léptem ki a napsütésbe. Szemembe sütött a nap, de nem törődtem vele addig, amíg az érkezési oldalhoz nem érek. Minél előbb találkozok a nagyszüleimmel, annál jobb.
 Csomagjaimat magam után húzva követem az előttem állókat s egy kis idő múlva már az épület belsejében találom magam, ahol nagy a forgalom. Nagyon kell koncentrálnom ahhoz, hogy meglássam a nagyszüleimet, de végül sikerül rájuk lelnem. A nagyanyámon szalmakalap s bal kezében egy táska. Nagyapámon semmi kihívó ékszer, kiegészítő sincs csakis a kockás inge az, ami miatt elmosolyodtam, mert eszembe jutott nagyanyám mindig azért veszett össze vele, mert mindig kockás ingben van. Amennyire csak tudok, rohanok feléjük s végül karjaikban kötök ki. Nem érdekel, hogy mások esetlegesen nem tudnak elmenni a két nagy utazótáskámtól. Örülök ennek a pillanatnak. Talán ez azt is jelenti, hogy végre talán minden a régi lesz egy valami kivételével, amire gondolni sem akarok.
  -  Szia, drágám! Örülünk, hogy épségben megérkeztél! Gyere, nagyapád majd hozza azokat a táskákat - nem volt szívem mindet a nagyapámmal cipeltetni így az egyik táskát ügyetlenkedve bár, de én húzom.
 Csomagokat bepakolva ülünk be nagyapám terepjárójába s indulunk a reptértől. Nagyjából húsz perc az út nagyszüleim házához, addig az utat beszélgetéssel töltjük. Néha már arra sem figyelek, mit beszélnek, csak nézek ki az ablakon és bámulom az elsuhanó tájat, a házakat, az embereket ahogy az utcákon sétálnak. Amikor városokban utazok kocsival, mindig elképzelem, milyen lehet más élete. Beleélem magam valaki más bőrébe s elképzelem, milyen is az élete. Persze biztos vagyok benne, hogy tévedek, de jó ez egy kis kikapcsolódás gyanánt.